... annyi sikerélményed van, mint nekem a mai napban.

Persze ehhez a gyerekekre is szükség van. Nincs mesemondó hálás közönség nélkül!

Ma fél órával korábban érkeztem a gyakorló suliba; amikor benyitottam az ötödikesek osztálytermébe, a kis mesemondóm már pattant is ki a padból, és nagyon határozottan masírozott át velem a könyvtárba.

(Arról a kislányról van szó, aki a múlt héten kijelentette, hogy megihlettem, és mesemondó akar lenni; majd fogta magát, eltrappolt a könyvtárba, kikölcsönzött egy mesegyűjteményt, és nekiállt megtanulni.)

Kisajátítottuk a katalógusszobát, és leültünk beszélgetni. Mint kiderült, kis mesemondóm már szorgosan építi a karrierjét: nem csak notesze van, amibe a megtanult meséket írja fel, hanem gyakorol is az osztálytársain, és nagyon élvezi. Amikor megkérdeztem, milyen meséket szeret, nagyon komoly arccal azt válaszolta: "Jelenleg nagyrészt hagyományos történetekkel dolgozom." Leestem a szék alá. 
Széles jókedvem csak tovább fokozódott, amikor megkérdeztem, lenne-e kedve mesélni nekem egyet. Egyrészt nagyon értékeltem, hogy nem pattant fel a székből, hanem szép nyugodtam hátradőlt; a mesélés olyan természetesen jött neki, mint a beszélgetés, nem tartotta szereplésnek. Akkor kezdtem igazán kuncogni, amikor belekezdett a történetbe - ami nem volt más, mint a Kiskakas gyémánt félkrajcárja. Előre megkérdezte, hogy ismerem-e, de csak ráztam a fejem; nem illik a mesélést elrontani azzal, hogy szólunk, ha ismerjük a sztorit. Szép csendben végighallgattam (persze közben vigyorogtam, mint a tejbetök). Elképesztően jó volt a kiscsaj. Nem hümmögött, nem akadt el, nem ismételte magát; a gesztusai teljesen a helyükön voltak, játszott a hangjával, és egyáltalán, volt olyan szinten, mint néhány kezdő osztálytársam. Természetesen teljesen lehidaltam tőle, és nagyon megdicsértem. 
Utána beszélgettünk a meséről, mesemondásról; mindenféle témák szóba kerültek. Azért dolgoztam külön vele, mert a zeneórán ő fogja a tücskös történetet mondani, amíg a többiek zenélnek és játszanak. Vittem ugyan magammal szöveget a gyakorláshoz, de nem adtam oda neki; helyette megkérdeztem, emlékszik-e a múlt heti történetre. Emlékezett. Megkérdeztem, van-e kedve elmondani. Elmondta. Csak egy részletet hagyott ki az egész sztoriból, cserébe viszont több helyen jobban kiszínezte, mint én. Hozzáadta a saját ötleteit. Megint lehidaltam.
Az a szép az egészben, hogy azt is megosztotta velem, hogy a történetet képekben látja, és nem szövegként; ezért egyszerű neki a mozdulatokat kitalálni, és ezért is nem sül bele. Ki akartam nyomtatni a kiscsajt egy poszterre és kitenni minden tanár ablakába. Nesztek.

Időközben bejöttek a többiek is a focizásból, és a napi fénypontok sorozata tovább folytatódott. Mivel végre-valahára lemondtak az ijesztő történetekről, viszont még mindig ragaszkodtak a kalandokhoz, gondoltam, megnézem, működik-e Aisha (a kedvenc algériai berber népmesém) ennél a korosztálynál. Működött. Teljesen le voltak nyűgözve; halálosan meglepődtem rajta, hogy egy pisszenés sem volt egész idő alatt, kivéve amikor a meséhez fűztek megjegyzéseket. Közben én is szorgosan tanultam tőlük; Aisháról sokat tudok ugyan, de keveset meséltem, így aztán nagyon figyeltem, mi az, ami tetszik nekik. A lányokat különösen lekötötte a sztori (nem csoda; önálló és határozott, világjáró főhősnőről van szó) de volt benne elég harc és kaland ahhoz, hogy a fiúk is csillogó szemekkel hallgassák. Az első pillanattól az utolsóig feszült figyelemmel követtek minden mozzanatot, és amikor a történet véget ért, még üldögéltek egy jó darabig csendben, míg felfogták, hogy vége van. Óra előtt kérdezték, hogy ezt is a kis könyvemből mesélem-e (abból a pici könyvből, ami mindig a nyakamban lóg, és osztatlan lelkesedés tárgyát képezi). Mondtam nekik, hogy ez a mese annyira új, hogy még nincs benne a könyvben. Óra után odajöttek hozzám figyelmeztetni, hogy mindenképpen írjam bele. Nem kellett több bizonyíték, hogy tetszett nekik a sztori...

Míg az osztály nagy része a könyvtárban kolbászolt, és a könyvtárosnőtől kért ajánlásokat, hogy mit kölcsönözzön ki, addig odajött hozzám az egyik kislány, aki eddig mindig nagyon csendes és félős volt, és megkérdezte, hogy ő is mesélhet-e. Odairányítottam kis mesemondómhoz, hogy dolgozzanak össze. Kíváncsi vagyok, hányan lesznek, mire visszajövök a jövő héten...

(És én még azt hittem, nekem kell majd bátorítani őket.)

Közben visszajelzés érkezett a hatodik osztályból is, ahol a hivatalos Halloweent tartottam a viking vérfarkasokkal és a halott holddal: az egyik anyuka írt a tanárnak, hogy a lánya hazament, és visszamesélte mindkét sztorit teljes részletességgel. Az anyuka tudni akarta, ki volt a mesemondó, és hogy fog-e még jönni az osztályba, és ha nem, akarna-e a lányával külön foglalkozni. Juhé.
(A visszamesélés egyébként, ha megfigyelitek, általános jelenség; minden gyerek szereti elmondani, mi volt az iskolában, és sorra hazaviszik a hallott történeteket. Az ötödik osztályban jártam úgy, hogy az egyik lány már hallotta Teig O'Kane meséjét a negyedikes húgától, mielőtt elmondta volna... de utólag hozzátette, hogy a hugi egészen máshogyan mesélte a sztorit...)

A mesemondók hajlandóak átesni a ló túloldalára; abbéli igyekezetükben, hogy bebizonyítsák, a mesemondás igenis való felnőtteknek, hajlamosak megfeledkezni róla, hogy a gyerekek is fontosak, vagy éppen alsóbbrendű műfajnak tekintik a gyerekeknek való mesélést. Sok osztálytársam eleve kijelenti, hogy gyerekeknek mesélni szükséges rossz. Én meg alig várom a holnapot...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.