Időről időre szerencsém van hozzájuk, és mindig felmerülnek bennem gondolatok; úgy döntöttem, ideje lenne leírni őket. Az alábbiakban leírtak nem irányulnak egyetlen konkrét rendezvény ellen sem; egyszerűen csak jelzem, mik a tapasztalataim.

1. Kíváncsi lennék, ki volt az az emeletes címeres b... személy, aki először kitalálta, hogy mesemondó versenyen mozgásért pontlevonás jár. (?!?!?!) Versenyek előtt több gyerek és szülő oda szokott jönni megkérdezni, szabad-e megmozdulni a színpadon, mert sok versenyen kiesés jár egy kézmozdulatért is. Ilyenkor visszanyelek egy-két keresetlen szót és azt válaszolom, felőlem fejre is állhat a gyerek, én csak plusz pontot adok érte (amióta láttam David Novak-ot fejen állva mesélni, ez szó szerint értendő). Ennek ellenére sok gyerek (nyilván megszokásból) még mindig a háta mögött összekulcsolt kezekkel mesél.
Kedves mesemondó gyerekek: mozogjatok! Ugráljatok, hadonásszatok, mutogassatok, üljetek le, álljatok fejre, bukfencezzetek! Legyetek gyerekek a színpadon, az istenért! Én tudom, hogy én megőrülnék, ha mozdulatlanul kéne mesélnem. És akinek ez nem tetszik, annak üljetek fel az asztalára. Vagy álljatok.

2. A népviselet csinos, de engem személy szerint teljesen hidegen hagy. Sőt, sok gyerek esetében egyenesen fura. Nem tartozik a magyarul meséléshez se a mellény, se a csizma, se a kalap akkora bóbitával, mint maga a gyerek. Nekem legalábbis nem, nem akkor ha látom hogy feszeng benne a kölyök, és nincs hozzászokva (talán, mert a hétköznapokban sose hord ilyet?). Tudjátok, mit szeretnék látni? Kissrácokat baseball sapkában és Pókemberes pólóban (Transformers, Batman, Star Wars, bánom is én), és lányokat farmerban vagy színes szoknyában. Úgy, ahogyan jól érzik magukat. Meséltem én már Fehérlófiát indiai kabátban, reneszánsz szoknyában, kockás nadrágban, farmerban-pólóban, miniszoknyában és magas sarkú csizmában; komolyan mondom, semmi különbség nem volt közöttük. Ha a gyerek élvezi a népviseletet és a beöltözést, csinálja; ha nem, tőlem nem fog plusz pontot kapni érte. Ennyi.

3. Talán némely ember számára az újdonság varázsával hat, de a tény az, hogy a mesevilág nem csak magyar népmesékből áll. Érdekes módon, ha a versenyen nem is kikötés, a legtöbb gyerek (mind) akkor is magyar mesével szokott jönni. Pedig olyan szívesen hallanék némi Ananszit, Kancsilt, trollokat, tündéreket, vagy bármit, amit nem hallottam már ötmilliószor... Tudjátok mit? Ha nálam akar plusz pontot kapni valaki, üssön fel egy külföldi mesegyűjteményt, és keressen valami újat!

4. Tovább mennék egy lépéssel: a mesevilág nem csak népmesékből áll, pont. Az egyik versenyen, ahol zsűriztem, volt egy kisfiú, aki egy "Hogyan neveljük a nővérünket" című kis szösszenetet adott elő, csillogó szemekkel és jó humorral. Előbb elhittem neki, hogy érdekli a téma, mint bármilyen pajzán magyar népmeséről. A zsűri egybehangzó véleménye az volt, hogy "ez nem mese". Ezzel az egyszerű tollvonással húzták át körülbelül ötszáz amerikai storyteller napi megélhetését. Aki úgy gondolja, a personal story nem sztori, az nem hallotta még Donald Davist mesélni... és nem tudja, mit veszít vele. Személy szerint elbírtam volna többet is a műfajból. Itt legalább látszott, hogy érti a kölök, miről beszél. Biztos neki is volt nővére.

5. Ezzel ellentétben csak remélni tudom, hogy sok kisiskolás még nem élte meg azokat a dolgokat, amikről mesél. Nem tudom, kinek az agyából pattant ki, hogy adjunk a gyerek szájába pajzán népmesét, de csúnyán meg kéne büntetni őket érte. Rengeteg ilyet hallani a versenyeken (általában ugyanazt a hármat), és ha attól még el is tekintünk, hogy szerintem a pajzán népmesék döntő többsége még csak nem is vicces, akkor sem illenek egy nyolcéveshez. A Stephen Lynch számért bezzeg leharapták az angolversenyen a gimisek fejét. Ehhez szóljatok hozzá. (Pedig még jól is énekeltek) Valaki magyarázza el nekem a különbséget...

6. Tájszólás. Gyönyörű, autentikus, hagyomány, jó hallgatni, bla bla bla. Ez mind igaz. De amíg a mesemondó gyerek energiájának kilencven százalékát az emészti fel, hogy helyesen tudja kiejteni azt, hogy "voút", addig nem várhatjuk el tőle, hogy élvezze is, amit csinál, vagy hogy beleélje magát a történetbe. Én úgy vagyok a tájszólással, hogy ha van, az remek, de ha nincs, nem kell erőltetni. A mesék, elvégre is (verseny, hobbi vagy foglalkozás) nem a kiejtésről szólnak, hanem a sztoriról és az előadásról, nem?... Nem?...
(Vagy akkor nevezzék szép kiejtés versenynek, és ne mesemondásnak)

7. Egyszer, csak a vicc kedvéért, megnéznék egy olyan versenyt, ahol a gyerekek a saját szavaikkal mesélnek, és nem szöveget tanulnak meg. Én továbbra is őszintén hiszem, hogy képesek rá. De ez már majdnem az utópia kategóriája...

Na, ennyi. Nyilvánvaló, hogy ezeket a tanácsokat csak akkor érdemes megfogadni, ha a zsűri az én személyemből áll; amíg tudjuk, hogy nyerni csak akkor lehet, ha betartjuk a jól bevált szabályokat, addig nem nagyon fog változni semmi. Gyerekkorom nagy részét úgy csináltam végig, hogy minden szavaló, mesemondó, prózamondó stb. versenyen én voltam a kakukktojás (az örök győztes meg a Mártonka levele). Nem is lett belőlem hasznos ember, csak nemzetközi mesemondó.

:)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.