(Ebből is látszik, hogy már megint nem a beadandó dolgozatokon dolgozom...)

Amikor elhatároztam, hogy mesemondó leszek, mindenkiből ugyanazt az első reakciót sikerült kiváltanom: Ebből meg lehet élni?! Még mindig rendszeresen megkérdezik olyanok, akik nem ismernek engem, vagy a mesemondást mint szakmát. Egy időben erre a kérdésre azt válaszoltam, hogy tesztelés alatt áll; ha nem volt kedvem vicceskedni, egyszerűen azt, hogy meg. 
Újabban azt szoktam válaszolni, hogy igen, bár valószínűleg sohasem leszek olyan gazdag, mintha sellő lennék.

Az emberek nagy részében még mindig benne él az a meggyőződés, hogy az ember csak tisztességes és komoly szakmából csinálhat karriert. Mint olyasvalaki, aki régészetből szerzett diplomát, és most valami egészen mást csinál, azt kell mondanom: nem állok rosszabbul munka vagy kereset terén, mint a velem együtt diplomázott évfolyamtársaim. És, mint a mellékelt ábra mutatja, még csak nem is nekem van a legőrültebb szakmám.

(Mert A MESEMONDÁS SZAKMA. Ha lesz kocsim, ezt fogom kiragasztani a lökhárítóra.)

Távoli ismerősöm hivatására nézve sellő. Elsősorban gyerekeknek tart előadásokat; velük együtt úszik a medencében, és amellett, hogy minden gyerek oda meg vissza van tőle, hogy egy sellővel beszélgethet, komoly oktatási feladatokat is végez. Amellett, hogy úszni tanítja a kölyköket (és az úszás szeretetére is egyben!), beszél nekik a tengerről, az árapályról, a tenger élővilágáról, és fogadok, hogy a gyerekek sokkal jobban megjegyeznek mindent, amit egy sellőtől hallottak, és nem az iskolában. Több akváriumnak is állandó fellépője. 
Amikor egy nyolcéves kislány azt mondja az anyukájának, hogy "ha nagy leszek, sellő leszek!", nyilván senki nem veszi komolyan. Amikor egy tinédzser mondja ugyanezt, a család egy része nyilván aggódni kezd; ha felnőttként vállalkozik a nagy ugrásra (avagy merülésre), mindenki a környezetében elkezd majd kétségbe esni. Erre annyit lehet mondani: 
Raina hivatására nézve tanár. Amikor megunta, hogy nem keres eleget, elment sellőnek.

Nincs vele egyedül. Rövid kutakodás után felfedeztem, hogy a legutóbbitalálkozón 800 édes- és sósvízi sellő gyűjt össze, hogy megosszák egymással a szakma titkait. Nem mindannyian főállású sellők, de nem kevesen vannak köztük, akik valóságos művészei a szakmának: a csapat legtapasztaltabbja 15 percig tudja visszatartani a lélegzetét, de 5-6 perc az átlag. 
És mert sellők nem születnek úgy a semmiből, természetesen léteznek kiszolgáló szakmák is; ha eddig azt hittétek, a sellő a legőrültebb karrier, amivel elő tudok rukkolni, mit szóltok a sellőfarok-gyártó nemes hivatásához? Erről se volt túl sok szó a legutóbbi állásbörzén, pedig szédítő magasságokba lehet emelkedni vele: az úriember többek között Lady Gagának is dolgozott már. Bezony. 

És ha valakinek az úszás nem az erőssége: tündér még mindig lehet az illetőből. Személyes kedvencem Twig, aki ideát csinos rajongótáborral rendelkezik, és a reneszánsz fesztiválok osztatlan kedvence. A trükkje az, hogy nem beszél, és sohasem esik ki a szerepéből: a tündérek különböző fajtái közül ő a kíváncsi tündért választotta, aki mindenbe belemászik, mindenre felmászik, és minden új dolog rendkívül szórakoztatja. Született előadóművész.

Fogadok, hogy ha tovább folytatnám a kutatást, találnék másfajta mitikus lényeket is, akik megtalálták a helyüket a modern világban; és mivel én mesemondó vagyok, semmi kifogásom az ellen, hogy néhány lelkes és kreatív álmodó visszahozza a varázslatot a mindennapokba. Azért szerettem volna egy rövid postot szentelni nekik, hogy felhívjam rá a figyelmet: attól, hogy valami mesésen hangzik, még nem biztos, hogy nem lehet megélni belőle. Ha nincs rá megnevezés, elnevezzük; ha nincs rá szakma, teremtünk; ha nincs rá rendezvény, vagy színpad, vagy hely, addig ugrálunk, amíg lesz, és ha kidobnak az ajtón, bemászunk az ablakon. Vagy beúszunk a csatornán keresztül. Álmodozni jó dolog; megvalósítani az álmokat nem könnyű, de nem is lehetetlen. 

Ez is olyasmi, amire a mesék tanítanak meg bennünket.

Közeledik a karácsony, minden mesemondó előszedi és leporolja az adventi szezonra való történeteket. Bár én még a Halloween kísértetsztori-dömpingjét se hevertem ki igazán, arra gondoltam, meglepem mesemondó és mesekedvelő társaimat egy történettel, ami örök közönség-kedvenc, és nehéz beszerezni magyarul. Íme, a Negyedik Király története, Henry van Dyke amerikai író novellája nyomán, abban a változatban, ahogyan én mesélem. Kellemes készülődést!

Mindenki hallott már a Háromkirályokról, a Napkeleti Bölcsekről: Gáspárról, Menyhértről és Boldizsárról, akik felkeresték az újszülött Megváltót Betlehemben, hogy ajándékokat vigyenek neki és hódoljanak előtte. Egy csillag vezette őket messze földekről a betlehemi istállóhoz - ezt a történetet mindenki ismeri.
Azt viszont nagyon kevesen tudják, hogy amikor feltűnt a betlehemi csillag az égen, a távoli Kelet birodalmaiból nem három bölcs indult útnak, hanem négy.

A negyedik, perzsa bölcset Artabannak hívták, és mélységes áhitattal és lelkesedéssel készülődött az útra; eladott mindent, amije csak volt, az összes vagyonát és a háza árát is ajándékokra költötte: három különleges drágakövet vitt magával. Egy zafírt, ami úgy ragyogott, mint az éjszakai égbolt; egy rubint, mely mélyebben izzott, mint a naplemente; és egy gyöngyöt, mely tisztább volt a magas hegyek hófödte csúcsainál. Ezzel a három ajándékkal indult útnak, hogy találkozzon a másik három bölccsel az előre megbeszélt helyen.
Napokon keresztül utazott gyors lábú lován; az utolsó napon már vágtatott, hogy időben érkezzen a találkozóhelyre. A szíve könnyű volt és vidám: éjjelente látta a csillagot az égen, és alig várta már, hogy a saját szemeivel láthassa a Megváltót.
Alig néhány mérföldnyire járt a céltól, amikor az út szélén egy alakot pillantott meg; egy férfi hevert a földön a tűző napsütésben. Artaban megállította a lovát, és habozott - otthagyja-e a férfit, aki bizonyosan úgyis halott volt már, vagy késlekedjen, és próbáljon meg segíteni neki?
Végül sóhajtott egyet, és leszállt a lóról, hogy megvizsgálja a földön heverő embert. Még élt, bár alig lélegzett, és égett a teste a láztól. Artaban árnyékos helyre vitte, meglazította a ruházatát, vizet hozott neki hogy megitassa és megmosdassa, és a tarisznyájából orvosságot vett elő, hogy csillapítsa a lázát. Majd' egy napig ápolta a beteget, mire az jobban lett és lábra tudott állni; akkor a lován bevitte a legközelebbi faluba. Eladta a zafírt, hogy kifizesse a szállását és pénzt adjon a fogadósnak, hogy gondoskodjon róla, amíg fel nem épül. Így már csak két ajándéka maradt a Megváltó számára. 
A férfi észrevette, hogy jótevője gondterhelt; megkérdezte, mi nyomja a szívét. Amikor Artaban elmondta neki, hogy minden bizonnyal lekéste a találkozót a többi bölccsel, a beteg elmosolyodott. "Én tudom, hová kell menned" válaszolta, és útba igazította Betlehem felé.

Artaban sietett Betlehem felé, amilyen gyorsan csak tudott; szerette volna még időbn beérni a többieket, hogy láthassa az újszülöttet. Amint a városba ért, bekopogtatott az első ház ajtaján; kérdésekkel halmozta ez az asszonyt, aki ajtót nyitott neki. Jártak-e it napkeleti bölcsek; merre mentek; hol találja a Megváltót. Az asszony, aki éppen a kisgyermekét ringatta a karján, készségesen válaszolt: igen, a három bölcs jött és ment, ajándékokat hagytak a názáreti Máriának és a kisdednek; nem, a család már nincs a városban, előző éjjel eltűntek, azt rebesgetik, talán Egyiptom felé. Artaban csalódottan töprengett, vajon mit kellene most tennie, hol kéne keresnie a Megváltót... amikor sikoltás hallatszott az utca felől, és rémült asszonyok csapata rohant el a ház előtt, karjukban a gyermekeikkel. "Meneküljetek! Mentsétek a fiaitokat! Heródes katonái megölnek minden újszülöttet!"
Artaban látta a házigazdája arcán a rémületet, ahogy magához szorította a kisfiát; a katonák már dörömböltek is az ajtón, Heródes nevében. "Isten nevére kérlek, ments meg a gyermekem!" könyörgött az asszony, és Artaban az ajtóhoz ment. Az erszényéből elővette a vörös drágakövet, és átadta a parancsnoknak; az mohón kapott a kincsen, és továbbvonult a katonáival.
Mit tettem? gondolta Artban Elpazaroltam a Megváltó ajándékát...
De ahogyan az asszonyra és a gyermekre nézett, tudta, hogy nem volt hiába. "Isten áldjon meg azért, amit értünk tettél, és kísérjen az utadon."

Artaban pedig utazott tovább Egyiptom felé. Mire odaért, a Szent Családot már nem tallta sehol; hosszú éveken keresztül bolyongott országról országra, őrizve az egyetlen megmaradt ajándékot, remélve, hogy egyszer megtalálja végre a Megváltót. Lassan haladt, lépten-nyomon megállásra kényszerítette a jó szíve; betegeket ápolt, szegényeknek segített, megtett mindent, amit csak tudott - de a gyöngyöt őrizte gondosan, tartogatta a Názáreti Jézus számára.
Harminchárom év telt el, és a világ távoli sarkába, ahol Artaban éppen tartózkodott, hírek érkeztek Júdea földjéről. Az öreg, megőszült bölcs évek óta először mosolygott, és azonnal útra kelt. Végre tudta, hol keresse a Megváltót.
Amikor végül, hosszas és sietős út után Jeruzsálem kapujához ért, hatalmas tömeget pillantott meg. "Mi történik itt?" szólított meg valakit az úton. "Keresztre feszítik Názáreti Jézust, a zsidók királyát." válaszolta az, csodálkozva, hogy Artaban az egészről mit se tud. Az öreg bölcs megdöbbent és megrémült; azonnal útnak indult a tömegben a Golgota felé, remélve, hogy az utolsó drágakővel még meg tudja váltani Jézus szabadásgát és életét. Ahogy azonban próbált utat törni magának az emberek sűrűjében, kiáltozásra lett figyelmes; katonák vonszoltak egy fiatal lányt a város felé. "Ment meg!" zokogott a lány "Apámmal érkeztem Perzsiából, de ő meghalt, és adósságban hagyott. Most el akarnak adni rabszolgának. Könyörgök, segíts rajtam!"
Artaban a lányra nézett, azután fel a Golgotára; előhúzta az erszényéből a gyöngyöt, és egy pillanatig szomorúan nézte.
"A Megváltónak őrizgettem" mondta végül "De úgy tűnik, méltatlan vagyok rá, hogy ajándékot adjak Neki. Tessék, húgom. Váltsd meg vele a szabadságodat."
A következő pillanatban elborult az ég, mennydörgött és villámlott, és megrázkódott a föld; sűrűn kezdett szakadni az eső, és mindenki menekült. Artaban, az ősz, öreg király, lerogyott az út szélén; a lány fölé hajolt, hogy felsegítse. A bölcs arca ragyogott; felfelé nézett valakire, akit csak ő láthatott.
"De mikor, Uram?" rebegte alig hallhatóan "Mikor etettelek? Mikor itattalak? Mikor ápoltalak? Harminchárom esztendőn át kerestelek, és sohasem láttam az arcod..."
És a vihar közepén egy alig hallató hang válaszolt neki - talán nem is hallotta más:
"Bizony mondom néked, amit a szenvedőkért tettél, azt értem tetted. Ez volt a te ajándékod nekem."
Artaban pedig elmosolyodott, és lehunyta a szemeit.

 Nem szokásom film- és könyvkritikákat írni, de ebben az évadban elindult két olyan sorozat is ideát a tengerentúlon, amik nagyon a mesemondó közösség elevenébe találtak. Olvasni róluk jót is, rosszat is (magyarul is és angolul is); de mint a szakma képviselője, úgy gondoltam, a színészi teljesítményen és hasonló részleteken kívül érdemes futni egy kört azzal kapcsolatban is, hogyan viszonyulnak ezek a sorozatok a mesevilághoz.

Röviden összefoglalva a dolgokat:

Grimm: NBC sorozat. Fiatal és ígéretes nyomozóval van dolgunk, akire haldokló nagynénje családi titkot hagy: biztos úr a Grimm család leszármazottja, és arra született, hogy rusnya mesebeli szörnyeket vadásszon le középkori szúró-vágó eszközökkel. A sorozat a népszerű "heti szörny" típusba tartozik (és sok hasonlóságot mutat más hasonló műsorokkal, pl. Supernatural) és minden epizód más és más Grimm mesét fordít sötét és véres modern valóságba. Nyomozónk hamarosan szárnysegédre is szert tesz egy hihetetlenül aranyos vegetáriánus vérfarkas társaságában, aki a légynek se tud ártani, és minden WtA rajongót keserű könnyekre fakaszt.

Once upon a time: az évad nagy és sokat reklámozott újdonsága, mely J.J. Abrams kreativitása mellett több ismert színészt is felvonultat. A mesék világában minden szép és jó, egészen addig, amíg a gonosz-gonosz boszorkány egy átokkal az egész bagázst át nem repíti a modern világba, ahol egyszerű emberekként élnek egy Storybrook nevű kisvárosban, és nem emlékeznek rá, valójában kicsodák. Hogy miért jó ez a boszinak, ne kérdezzétek, mindenesetre felbukkan egy nagyon helyes kissrác, aki rájön az egész dologra, és segítségért indul a biológiai anyukájához, aki, mióta felmondott Dr. House csapatából, úgy tűnik, kissé eleresztette magát. A sorozat egy komoly sztorit mesél, de minden epizódban felbukkan néhány random meseszereplő is, akiket mesebeli visszaemlékezések formájában gondosan meg is neveznek a kedvünkért.

Eddig az összefoglaló. Lássuk, hogy néz ki a két sorozat a mesemondók szemszögéből.
(Vigyázat, a leírás nyomokban SPOILEReket tartalmazhat)

1. A felhasznált mesék
Grimm, ha a címéből nem találtátok volna ki, kimondottan a Grimm mesékre alapozik - viszont nem mondja ki egyiket sem. Sem az epizódok elején kiírt idézetek, sem maga a nyomozó nem azonosítják az egyes történéseket konkrét mesékkel, de aki jártas a Grimm világban, könnyedén felismerheti őket. Az elegáns úriember, aki elcsábít majd megöl csinos fiatal lányokat, nyilván Kékszakáll; a piros pulóverben erdőben joggingoló diáklányt meg nem kell magyarázni. Ennél persze jóval finomabb utalások is előfordulnak, például a Méhkirálynő, aki egy kevésbé ismert Grimm történet, és rögtön az elején bevezették, még a várható nagyágyúk (Csipkerózsika, Hófehérke, bla bla bla) előtt. Kisebb hibák persze előfordulnak - Goldilocks és a három medve meséje pl. egyáltalán nem Grimm, ellenben zseniálisan sikerült Jancsi és Juliskával kombinálniuk. Külön plusz pontokat kapnak azért, hogy minden szörnynek német neve van, amitől mind rettenetesen ijesztően hangzanak.
Once upon a time ugyanennek a műfajnak a másik végletét választotta: kimondottan híres és ismert meseszereplőkkel dolgoznak, akiket nevükön is neveznek. A probléma ezzel csak az, hogy így olyan mesékre kell szorítkozniuk, amik nem frusztrálják a nagyközönséget - ezek pedig leginkább azok a történetek, amiket mindenki halálos unalomig ismer. Hófehérke, Hamupipőke, Piroska, Csipkerózsika fordultak elő eddig, valamint, teljesen random és nem-tündérmese módon Pinocchio és a tücsök. A másik sorozattal ellentétben ők mutatnak részeket az eredeti "meséből" is - Hófehérke és a herceg találkozását, Hamupipőke esküvőjét, és hasonló csillivilli jeleneteket. 

2. Karakterek
Grimm kevés állandó karakterrel dolgozik: a nyomozó klasszikus jófiú, ijesztően becsületes, viszont talán egy hajszállal okosabb a szokásosnál, mert folyékonyan olvas németül, és ha szörnnyel találkozik, leül, és elolvassa, miről van szó; mesemondóként értékelem az ilyesmit, ha én vadásznék vérmedvékre, én is beülnék a könyvtárba, hogy megnézzem, mire számíthatok. Az állandó komikus vérfarkas eddig nem mutatta meg a dögös oldalát, de a maga módján cuki, a szónak jó és rossz értelemében egyaránt. A többi szereplő gyakorlatilag mind szörny, olykor csinosan megrajzolt CGI pofázmányokkal.
Once upon a time, mint már említettük, a nagyágyúkkal dolgozik. A karakterek pont olyanok, amiket a mesék alapján képzeli őket az ember gyerekkorában: aki jó, az nagyon jó, aki rossz, az nagyon rossz. Persze ezt fura lenne felhozni kritikaként egy olyan sorozattal kapcsolatban, ami népmesékre épít, hiszen a népmesékben se gyakran fordul elő árnyalt karakter (hacsak a trickstereket nem számolja az ember). Mégis, amint ezek a szereplők átkerülnek a modern világba, az egyszavas karakterleírás hirtelen kevéssé válik. Az egyetlen színfolt (szó szerint) a tinédzser Piroska, akit mesemondó osztályunk egybehangzóan "Piros Lámpácska" névvel illet (Little Red Light District), és eddig nem sok szót kapott (konkrétan többet láttuk a fenekét, mint az arcát). Az egyetlen titokzatos személy a helyi sheriff, akiről később még szólunk; a legjobb színész pedig vita nélkül a Rumpelstiltskint alakító Robert Carlyle.

3. Hibák és bukfencek
Na, ezekből van néhány. 
A Once upon a time eddigi legfájóbb bakija az volt, amikor Rumpelstiltskin a saját nevén mutatkozott be; esküszöm, hallottam a világ mesemondóit egyszerre felhördülni. Annak, aki nem járatos a mesék világában: Rumpelstiltskin (veretes magyar fordításban Pancimanci, alig várom a szinkront...) ereje abban rejlik, hogy senki sem tudja a nevét; a meséje arról szól, hogy a főhősnő kétségbeesetten próbálja kitalálni a nevet. Erre a fickó beszambázik a képernyőre, és lelövi a poént. Hörrr.
Ugyancsak fájó tény, hogy Once upon a time kimondatlanul ugyan, de kifejezetten a mesék Disney verziójával dolgozik. A ruhák egyértelműen erre utalnak; kíváncsian vártuk Hamupipőke cipőjét, de sajnos tényleg üvegből volt (lábjegyzet: az üvegcipő fordítási hiba; az eredeti verzióban szőrméből vannak a topánkák, amit nyilván minden női olvasó értékel). Mint már fentebb említettük, a készítők látványosan ragaszkodnak hozzá, hogy mindenki felismerje a műsorban gyermekkora kedvenc meséit - ez pedig, legalábbis jelen generáció számára, a Disney filmeket jelenti. Odáig fajul a dolog, hogy még a szereplők neveit is átemelték, és minden mesebeli jelenet valószerűtlen Disney ragyogásban úszik. Félreértés ne essék, én felnőtt fejjel nagyon szeretem nézni a Disney filmeket (és, ahogy a blogról korábban már kiderült, Tangled rajongó vagyok), de ha egy sorozat arra vetemedik, hogy "tündérmesék a valódi világban", akkor tessék szépen elolvasni az eredeti tündérmeséket. Meh.
Grimm ezeket a hibákat úgy kerüli el, hogy nem is próbál konkrét mesét kapcsolni az egyes epizódokhoz; inkább szörnyeket és eseményeket emel át, mint történeteket, és bevallottan addig alakítja őket, amíg illenek a sztorihoz. Az egyetlen zökkenő eddig Goldilocks volt, de a vérmedvék kedvéért elnéztük nekik.

4. Szeret, nem szeret
Once upon a time: én személy szerint nagyon akartam szeretni ezt a sorozatot, és az első epizód tényleg nagyot ütött; ami ezután jött, azt viszont egyre nehezebb elviselni (mesemondó és sorozatjunkie szemszögből egyaránt). A sztori a nézők szájába akar rágni minden egyes mozzanatot ("Ő a gonosz boszi, és nézegeti magát a tükörben! Érted? Ééééérted?!"); a szereplők sablonosak; és az egész le van öntve Disney mázzal, amitől egy élőszereplős sorozat nem szép lesz, hanem fura. A mesevilág részénél nem igazán tudták eldönteni, mennyire ragaszkodjanak az eredetihez, amitől a mesebeli jelenetek egy fura köztes állapotban ragadtak: már nem mese, de még nem fantasy, és határozottan túl tiszta. Plusz pontok kerülnek levonásra a szörnyű számítógépes grafika és trükkök miatt, a Buffy szőrös pulóveres vérfarkasai óta nem láttunk ilyen rosszat...
Rumpelstiltskin szíven ütött minden mesemondót; ráadásul van egy csomó ember, akiknek még ennél is nagyobb baja van a sorozattal, és ez a baj egy szóban foglalható össze: FABLES.

Fables egy Vertigo képregénysorozat, ami 2002-ben indult, és a mai napig tart. Szerény személyem véleménye szerint a Sandman sorozattal holtversenyben a legjobb képregény, ami valaha kikerült rajzolók kezei közül (igen, igen, ide lőjetek). A történet szerint a különböző mesevilágok (többes szám!) lakói a modern világba kényszerültek menekülni egy közös ellenség elől, és inkognitóban élnek New York belvárosában. Ismerős már? A sztori folyamán felbukkan minden fontosabb alak: Hófehérke, Piroska, Csipkerózsika, Goldilocks, gonosz boszorkány, Dorothy, Paul Bunyan, és sorolhatnánk a végtelenségig. A kis közösség sheriffje pedig nem más, mint Bigby Wolf, a mesék ordas farkasa, emberi formában. A történet zseniális, izgalmas, sokkoló, abszolút felnőtteknek való, a rajzok pedig gyönyörűek.
Nos, néhány évvel ezelőtt tárgyalások indultak a Fables alkotói és az ABC között arról, hogy sorozat készüljön a képregényből. Hosszas huzavona követte az eredeti ötletet; az alkotókat sokszorosan frusztrálta, hogy a forgatókönyv nem követi az eredeti történetet, és nem adták áldásukat a dologra. (A képregényben laza nyolcvan kötetet kell várni rá, hogy kiderüljön, ki a titokzatos főgonosz, és amikor kiderül, hatalmasat üt; a forgatókönyvben az író blogja szerint a második epizód során készültek lelőni a poént...) Mivel továbbra sem sikerült megegyezni a sorozatról, úgy tűnik, az ABC megelégelte a nyűglődést, és előrukkolt egy saját változattal. Nem kellett volna. Once upon a time, rossz vagy tűrhető, a nyomába sem ér a képregénynek. Egy ideális világban egy rendes csatorna, pl. a Showtime vagy az HBO felkapná az eredeti sztorit, és csinálna belőle valamit, ahol nincs Disney csillogás, és a Herceg megkefél minden hercegnőt, aki szembejön vele. Attól, hogy a sheriff egyértelműen vérfarkas, még nem lesz valamiből jó sztori, csak lopott ötlet.

Ami pedig a Grimm-et illeti: nem lesz életem kedvenc sorozata, de legalább ügyesen kikerülték azokat a hibákat, amik olyankor adódnak, amikor valaki népmeséket óhajt filmre vinni. Még arra is vették a fáradságot, hogy pici utalásokat rejtsenek el a sztoriban azok számára, akik ismerik az eredeti történetet, amiért minden mesemondó nagyon hálás. Kérdés, hány "heti szörnyet" tudnak előhúzni a Grimm repertoárból, mielőtt unalmassá válik a dolog.

Összességében véve
Reneszánszukat élik a feldolgozott tündérmesék és népmesék; láttunk már Piroskát, hamarosan jön Hófehérke, és sorolhatnánk tovább a végtelenségig. Mégis, a legtöbb ember, amikor mesékre gondol, nem lát tovább a sablonoknál. Pedig annyi minden adódik a mesevilágban, amivel dolgozni lehet; csak elég kreatívnak kell lenni ahhoz, hogy a szabályok tiszteletben tartásával alkossunk valami újat, ami működik. Tény, az utalások el fognak húzni a legtöbb ember feje felett; de a mesék mindig is azért voltak, és azért népszerűek mind a mai napig, mert megújulnak minden generáció számára, és mert tanítanak valamit. Ha mindig biztosra megyünk, és az unalomig ismert történeteket ismételgetjük, abból lehet egyszerű sikerélmény, de mestermű biztos nem.

 A mai nap száma a 4: négy óra alvás után meséltem a negyedik osztályban, és úgy tűnt, az ő hangerejük is négyszer akkora, mint az enyém. Valamiért ma egyáltalán nem voltak hajlandóak elcsendesedni; legalábbis addig nem, amíg érdekessé nem kezdett válni a történet.
Ennek ellenére sikerült néhány fontos megfigyelést tennem a korosztályra vonatkozóan.

Először is, hogy témája legyen az órának, úgy döntöttem, mesebeli szörnyekről fogunk beszélgetni; szép hosszú listát sikerült összeírnunk a táblára jelentkezéses alapon. Ha bestiákról van szó, a tízévesek már nagyon a topon vannak. Meglepően sok volt a listán a görög mitológia - Pegazus, Medúsza, driádok, najádok, küklopszok, kentaurok... a gyerekek osztatlan lelkesedésüket fejezték ki a görögök iránt. Alaposan le voltam döbbenve, amíg le nem esett, honnan a nagy tudomány: már megint Percy Jackson működik a háttérben. Harry Potterrel kiegészülve. Mondjon mindenki, amit akar, mesemondó szemmel nézve a gyerekek tanulnak...

Miután körbejártuk a témát, és a szörnyek felsorolásának csak nem akart vége szakadni, rátértem a nap meséjére: dobpergés, dobpergés, először meséltem Szárnyas Farkast. Juhé! 
Sokkal hosszabb, mint gondoltam. Még rövidítve is jó fél óra volt végigmondani. Erre persze nem számítottam. Javukra legyen mondva, a kölykök végigülték, és lelkesen végig is kommentálták az egészet. Mivel sohasem meséltem még a sztorit, nagyon örültem a kommenteknek: ez a korosztály tökéletes arra, hogy megmutassa, mi működik a mesében, és mi nem. Menet közben.

Jegyzetek a lap szélén: a táltos paripa és a mágikus kard a legkúlabb dolgok a világon (főleg, ha félálomban nem keverem össze a szavakat). Többször is emlékeztettek rá, hogy ne felejtsem el a kardot; az egyik kisfiú, akivel általában nehéz bánni, minden egyes alkalommal, amikor azt mondtam, 'kard', hozzátette, hogy "a mágikus kard!". Direkt beleraktam a parázzsal etetést is a táltos paripához, csak hogy még menőbb legyen az egész. "Milyen gyorsan repüljek, mint a szélvész vagy mint a gondolat?" osztatlan sikert aratott (kár, hogy a táltoson nincs gázpedál...) A hétfejű sárkány mindenkit levett a lábáról; amint kimondtam, a lányok kórusban kezdtek visítani, hogy "ne vágd le a fejét!!!!" (Bezony. Hydrának nézték a sárkányunkat. A görög mitológiát már túlélnék a kis okosok, büszke vagyok rájuk.) Attól a perctől kezdve, hogy megjelent a színen a szárnyas farkas, a gyerekek le voltak nyűgözve; az egész történet magával sodorta őket. Természetesen valaki azonnal megkérdezte, hogy a szárnyas farkas nagyobb-e, mint Jacob Black. Azt válaszoltam, hogy igen, a szárnyas farkas nagyobb, mint Jacob Black. Ami tény, az tény. Meh. Különben is, honnan tudják a tízévesek... na mindegy.
A kedvencem az volt, amikor a királyfi bemegy az elvarázsolt palotába, és nem lehet szerelmes; amint meglátta a királylányt, az egész csapat visítani kezdett megint, hogy "jaj basszus, ne csináld... ne legyél hülye..."

A mese végére fontos megállapítást tettem: akárki mondja is, hogy a tündérmesék nem szorulnak magyarázatra, és elemi szinten szólnak mindenkihez, ez az én tapasztalataim szerint, legalábbis ami a gyerekeket illeti, nem igaz. A gyerekek ugyanis figyelnek, és beleélik magukat a mesébe, és gondolkodnak és töprengenek rajta, és fel fognak tenni minden kérdést, ami csak az eszükbe jut. Mekkora egy szárnyas farkas? Mitől fehérek a fogai? Honnan tudta az öregember, hogy hol kell keresni a varázskardot? Miért tud a farkas tüzet okádni? Miért nem ment a két herceg a két másik úton? Miért tudta a királyfi mégis feléleszteni a fivéreit, annak ellenére, hogy szerelmes lett? Hogy bírta el a farkas a királyfit, amikor előtte nem bírta el? Hogyan ért haza időben? Mi lett a táltos paripával? És a karddal? És hogy került a kard a tündérvárba? És ki volt a királykisasszony? És miért nem volt szabad beleszeretni?
Lehet, hogy a mesék elemi szinten szólnak az ember tudatalattijához, Jung bácsi, de a gyerekeknek a tudatát is foglalkoztatja a sztori, és részlet nem marad megkérdőjelezetlenül. A kérdések nagy többségénél el kellett ismernem, hogy én sem tudom a választ. Ideje lesz elgondolkodni rajta, és méretre szabni a sztorit modern gyerekek számára. Az alapjaik nyilvánvalóan megvannak - tudják, hogy kell egy hydrát legyőzni, vagy hogy mi az a Pegazus - ellenben elvárják, hogy a történet az ő gondolkodásuk számára is értelmes legyen. Ez pedig a mesemondó feladata.

 Ma döbbentem rá, hogy ezen a héten gyakorlatilag minden nap meséltem. Szép az élet.

A mai fellépésünk egy általános iskolában volt, nem messze az egyetemtől; 250 harmadik, negyedik és ötödik osztályosnak kellett tudománnyal kapcsolatos meséket mondanunk. Közösen úgy döntöttük, akkor leszünk a legérdekesebbek, ha csillagos meséket viszünk, aminek én külön örültem, mert nagyon szeretem őket, és rég volt már alkalmam csillagos mesélésre. A többieknek (Joshua és a főnökasszony) újdonság volt a téma, úgyhogy engem tettek meg a fellépés kapitányának.

Ma reggel egy hirtelen ötlettől vezérelve feltelepítettem a gépemre aStellariumnevű remek kis programot, bízva benne, hogy ha az iskolának van színházterme, akkor van projektora is. Amikor megérkeztünk, két dolog derült ki azonnal: egy, hogy van projektor, és kettő, hogy egy órával korábban érkeztünk a kelleténél (valamiért a mi naptárunkban egy óra volt beírva, az övében pedig kettő). Annyi baj legyen, elmentünk ebédelni, és még időben vissza is értünk, hogy be tudjunk rendezkedni, mielőtt elözönlik a színházat a gyerekek. Mire a hangtechnikus megérkezett, már rácsatoltam a laptopot a kivetítőre, és a színpad felett egy hatalmas vásznon békésen vándoroltak a csillagképek közbe-körbe. Joshua és főnökasszony szintén békésen vándoroltak körbe-körbe, színházi emberek lévén, szorgosan ismételgették magukban a meséiket. Amikor kinyíltak az ajtók, és özönleni kezdtek a gyerekek, megálltam az első sornál, és beszélgettem velük egy kicsit; három kislány tudni akarta, mi is van a kivetítőn, így aztán elmagyaráztam nekik, mit látnak; segítettem nekik megkeresni a Kisgöncölt és a Nagygöncölt, meg a Sarkcsillagot. Időközben mindenki elhelyezkedett, és kezdődhetett is a mesélés. Mivel úgy tűnt, a csillagosdi az én szakterületem, én vezettem fel az előadást; az első sztorit Joshua mesélte, az Aranyhajú Ikrek egy portugál változatát, ahol az ikrek homlokán csillag van. Sajnos annyira nem volt jó helyen a laptop, hogy meg tudjam mutatni az Ikrek csillagképet, de annyi baj legyen. Delanna két indián mesét mesélt (a múltban volt a tanszéknek egy csillagos programja néhány indián mesemondóval közösen), az egyiket Kojotiról, a másikat Hollóról. Végül aztán jöttem én; úgy döntöttem, szigetközi tündérországot kapnak, mert az is a Tejúttal végződik, és ez a korosztály nagyon szereti a tündéreket (és még komolyan veszi őket). Igazam lett, nem csak hogy tapsoltak a mese végén, de visítottak is. Külön vicces volt, hogy eszembe jutott a hosszú magyar Egyszervolttal kezdeni, amitől aztán le is esett az álluk annak rendje-módja szerint. Az igazgató (szigorú tekintetű úriember, akinek olyan nézése van, hogy én is haptákba vágtam magam, amikor felbukkant) megkérdezte őket, van-e kérdésük. Az egyik kisfiú azt akarta tudni, miért van a Kismedvének és a Nagymedvének hosszú farka (Stellarium rá tudja tenni a csillagképekre a rajzot is). Azt válaszoltam, hogy egyrészt nem minden nép szerint medve a medve, másrészt pedig régen a medvéknek is hosszú farka volt, és egy egész mese szól róla, hogyan veszítették el. Ezzel a válasszal aztán mindenki megelégedett. Egy másik fiú azt akarta tudni, ki a bácsi a medvék mellett. Cepheusról volt szó, úgyhogy gyorsan összefoglaltam nekik, hogy a bácsi egy király, akinek a teljes családja fenn van az égen, feleség, gyerek, és a gyerek férje, Perszeusz. Erre aztán lett nagy felhördülés, meg csillogó szemek. Lehet sok rosszat mondani a Villámtolvajra (Athénének gyereke?!?!), de egy biztos: megszerettette a gyerekekkel a görög mitológiát...

Miközben pakoltunk, még odajött hozzánk néhány gyerek; az egyik kislány azt akarta tudni, igaz-e a tündéres mese; gyorsan megfordítottam a laptopot, és megmutattam neki Magyarország térképét és a Szigetközt. Egy másik lány azt kérdezte, mi a köszönöm magyarul, és amikor megmondtam neki, megilletődve elszaladt. Úgy tűnt, hatást gyakoroltak a gyerekekre a csillagok és a mesék; arra bátorítottam mindenkit, hogy olvasson sokat a csillagokról, mert jó is az...

 (Politikailag korrekt megjegyzés jó előre. Az 'indián' mint megnevezés ideát már nem használatos; jobb esetben idejétmúlt, rosszabb esetben sértő. Native American van helyette, ami magyarra őslakosnak lehetne fordítható, vagy a különböző törzsek és népek nevei. Én azért használom az 'indián' kifejezést, hogy a magyar olvasók számára egyértelmű legyen, miről beszélek.)

A nyolcvanas évek végén, nagyjából egy évtizeddel az után, hogy lendületet nyert és felvirágzott az amerikai mesemondó mozgalom, különös esemény szakította félbe a szokásos nyári országos mesemondó konferenciát: egy csoport indián, fekete, zsidó, és egyéb kisebbségi mesemondó masírozott be az előadás közepén, hogy magukhoz ragadják a mikrofont, és közösen hívják fel a figyelmet a mese mint kulturális érték szerepére és tiszteletére. Egészen addig, a mesemondás reneszánszának fényében úszva, az amerikai mesemondók dobálóztak az égvilágon minden mesével, ami a kezükbe akadt, vallási vagy etnikai háttérre való tekintet nélkül, aki kapja, marja alapon. Ezért részben Joseph Campbell volt a felelős, aki a könyveiben kijelentette, hogy minden mese egy, és a mese univerzális forma, amit mindenki ért, és ebből kifolyólag felül áll a kulturális különbségeken. Nos, volt, aki nem így gondolta.

Természetesen rengeteg vallási, etnikai stb. kisebbséggel kapcsolatban fel lehet vetni ugyanezt a problémát; mégis, a leggyakrabban az indián történetekkel kapcsolatban kerül elő. A kérdés pedig így hangzik:

Mesélhet-e nem indián mesemondó indián meséket?

A válasz gyakorlatilag személyről személyre, mesemondóról mesemondóra változik, még akkor is, ha kizárólag a témában érintett előadókat kérdez meg az ember. Íme, néhány variáció:

1. Sok őslakos mesemondó úgy tartja, fehér ember egyáltalán ne nyúljon az ő történeteikhez. Meg lehet érteni. Nem a fehérek elleni ellenszenvből mondják, pedig arra is lenne alapos okuk; aki értetlenkedik a dolog felett, annak tudnia kell, hogy a mesemondás az őslakos kultúrákban rítus, szertartás, szent dolog. Nem csak a történet maga, hanem az előadás is egy hagyomány részét képezi, amit nem szívesen adnak avatatlan kezekbe. A mesemondók ösztönösen dolgoznak a meséiken; itt-ott megváltoztatják, ha kell; átalakítják a közönségük számára, hogy érthető legyen, esetleg kivesznek belőle kulturális elemeket, amik nem véletlenül vannak ott. Ez egy élő szóbeli hagyomány számára olyan, mint amikor River Tam kijavítja a Bibliát. Természetesen az indián hagyományokon belül is vannak különböző mesetípusok - nem ugyanolyan súlyú egy nyolc napig tartó teremtéstörténet, és egy gyerekeknek szóló állatmese. De ahhoz, hogy valaki lelkiismeret-furdalás nélkül mesélhessen a hagyományból kiragadott történeteket, vagy egyenesen a forrásból kell kapnia őket - indián mesemondóktól, engedéllyel - vagy az adott néphez kell tartoznia.
Azt is tudni kell, hogy sok hagyományban az egyes meséknek megvan a maguk szezonja, és komoly tabuk vonatkoznak arra, melyiket mikor szabad, lehet mesélni, és ezeket egy avatott mesemondó pontosan tudja és nem szegi meg. Úgy tartják, komoly gondok, szerencsétlenségek származhatnak belőle, ha valaki évszakon kívül mesél egy-egy ilyen mesét.

(Itt jegyezném meg, hogy nincs olyan, hogy 'indián'. Törzsek és népek vannak, és egy-egy nép mesemondója, mint például Dovie, nem meséli egy másik nép meséit, csak azért, mert az is 'indián'. Ez körülbelül olyan lenne nekik, mintha Ausztriától keletre minden népmese "Kelet-Európai népmesék" címszó alatt lenne publikálva. Ha őslakos népmesékről beszél, vagy azokkal dolgozik az ember, az az alapvető minimális minimum, hogy tudja, melyik törzshöz vagy néphez tartozik a történet.)

3. Vannak mesemondók, akik úgy gondolják, bizonyos időbeli, helyi stb. megkötésekkel szabad mesélni az indián történeteket. Ők leginkább a saját lelkiismeretükre alapoznak. Ilyen például, hogy Amerikán kívül mesél valaki indián történetet, de ideát nem; vagy ha valaki csak iskolában, gyerekeknek meséli őket, oktatási célzattal. Általánosan elfogadott nézet az is, hogy minél többet tudsz az adott meséről és a mögötte álló kultúráról, annál jobban átlátod, lehet-e, szabad-e, érdemes-e mesélni a történetet. Sokan még így is inkább engedélyt kérnek indián mesemondóktól, ha tehetik. Mások úgy tartják, ha ki lett adva könyvben, szabad préda; ez viszont sokszor problémákba ütközik - attól, hogy nem én loptam, még nem biztos, hogy nem lopás. Több sztori is kering mesemondó körökben olyan indián mesékről, amik fül után, engedély nélkül lettek leírva és kiadva. A néprajzi gyűjtések hőskorában sokszor fordult elő ilyen; innen vannak aztán olyan remek népmeséink, mint amikor Kojoti prérifarkas-ürülékké változó magnószalaggal szívatja meg a fehér antropológust. Egy szó mint száz, érdemes megnézni, ki adta ki a könyvet, és hogy mennyit és mit ír a mesék hátteréről.

4. Sok mesemondó (főleg azok, akik nem tartoznak kisebbségi kultúrákhoz, bár ilyet manapság nehéz találni) úgy gondolja, a mese mindenkié, és akkor él, ha továbbadják és szabadon szárnyal; sokan a kultúrák megőrzésére hivatkoznak és arra, még mindig jobb, ha fehér ember meséli őket, mint ha senki. Ezek érvényes meglátások, de megint csak vigyázni kell velük; egyrészt a "nem meséli senki" megértése komoly kutatómunkát igényel (mert ugye nem akarunk lesenkizni néhány ezer embert valahol egy rezervátumon, akiket már szívattak úgyis eleget a történelem folyamán), másrészt pedig élő kultúrák hagyományait a saját történeteikkel kapcsolatban igenis illik tiszteletben tartani. Ez ugyanaz a vonal, mint a régészet és a sírgyalázás - mi sem turkálunk olyan temetőben, ahová a nagymama még virágot hord (indián temetőben meg egyáltalán nem, érthető okokból, ez itt fontos régészeti téma, hogy a sírokat nem szabad bolygatni). 

És hogy mi a válasz a kérdésre? Ez mindenkinek a saját lelkiismeretére tartozik. A legtöbb, amit az ember tehet, az, hogy tisztában van a helyzet bonyolultságával (amihez az itt leírtak talán nyújtottak egy pici kezdő lökést) és igyekszik a lehetőségeihez mérten a lehető legnagyobb tisztelettel bánni az indián mesékkel. 
Az egyik legfontosabb elkerülendő hiba az, hogy úgy bánunk velük, mintha egy kihalt kultúra meséi lennének; Európában, mivel messze vagyunk tőlük, hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy itt élő emberekről, élő hagyományokról van szó, akik a mai világban elérhetőek, megkereshetőek, kérdezhetünk, tanulhatunk tőlük. Egy mesemondó, amikor megcsinálja a házi feladatát, a legjobban akkor cselekszik, ha tisztelettel nyúl a meséhez, és igyekszik annyi mindent megtudni róla, amennyit csak lehet - és az összegyűjtött információk fényében eldönti, felvállalja-e a mesélését. 
Természetes, hogy ez nagyon sok mindentől függ - az előadástól, az előadótól, a történettől, a közönségtől stb. De mindenképpen érvényes itt is (mind minden más nép meséi esetében, az ember sajátján kívül) az, hogy tudni kell, honnan jött egy történet, hogyan jutott el hozzánk, és mit jelentett ott, ahonnan érkezett. 
Készakarva nem sértenénk meg senkit; próbáljunk meg arra törekedni, hogy tudatlanságból se tegyük. Ennyi.

 ... annyi sikerélményed van, mint nekem a mai napban.

Persze ehhez a gyerekekre is szükség van. Nincs mesemondó hálás közönség nélkül!

Ma fél órával korábban érkeztem a gyakorló suliba; amikor benyitottam az ötödikesek osztálytermébe, a kis mesemondóm már pattant is ki a padból, és nagyon határozottan masírozott át velem a könyvtárba.

(Arról a kislányról van szó, aki a múlt héten kijelentette, hogy megihlettem, és mesemondó akar lenni; majd fogta magát, eltrappolt a könyvtárba, kikölcsönzött egy mesegyűjteményt, és nekiállt megtanulni.)

Kisajátítottuk a katalógusszobát, és leültünk beszélgetni. Mint kiderült, kis mesemondóm már szorgosan építi a karrierjét: nem csak notesze van, amibe a megtanult meséket írja fel, hanem gyakorol is az osztálytársain, és nagyon élvezi. Amikor megkérdeztem, milyen meséket szeret, nagyon komoly arccal azt válaszolta: "Jelenleg nagyrészt hagyományos történetekkel dolgozom." Leestem a szék alá. 
Széles jókedvem csak tovább fokozódott, amikor megkérdeztem, lenne-e kedve mesélni nekem egyet. Egyrészt nagyon értékeltem, hogy nem pattant fel a székből, hanem szép nyugodtam hátradőlt; a mesélés olyan természetesen jött neki, mint a beszélgetés, nem tartotta szereplésnek. Akkor kezdtem igazán kuncogni, amikor belekezdett a történetbe - ami nem volt más, mint a Kiskakas gyémánt félkrajcárja. Előre megkérdezte, hogy ismerem-e, de csak ráztam a fejem; nem illik a mesélést elrontani azzal, hogy szólunk, ha ismerjük a sztorit. Szép csendben végighallgattam (persze közben vigyorogtam, mint a tejbetök). Elképesztően jó volt a kiscsaj. Nem hümmögött, nem akadt el, nem ismételte magát; a gesztusai teljesen a helyükön voltak, játszott a hangjával, és egyáltalán, volt olyan szinten, mint néhány kezdő osztálytársam. Természetesen teljesen lehidaltam tőle, és nagyon megdicsértem. 
Utána beszélgettünk a meséről, mesemondásról; mindenféle témák szóba kerültek. Azért dolgoztam külön vele, mert a zeneórán ő fogja a tücskös történetet mondani, amíg a többiek zenélnek és játszanak. Vittem ugyan magammal szöveget a gyakorláshoz, de nem adtam oda neki; helyette megkérdeztem, emlékszik-e a múlt heti történetre. Emlékezett. Megkérdeztem, van-e kedve elmondani. Elmondta. Csak egy részletet hagyott ki az egész sztoriból, cserébe viszont több helyen jobban kiszínezte, mint én. Hozzáadta a saját ötleteit. Megint lehidaltam.
Az a szép az egészben, hogy azt is megosztotta velem, hogy a történetet képekben látja, és nem szövegként; ezért egyszerű neki a mozdulatokat kitalálni, és ezért is nem sül bele. Ki akartam nyomtatni a kiscsajt egy poszterre és kitenni minden tanár ablakába. Nesztek.

Időközben bejöttek a többiek is a focizásból, és a napi fénypontok sorozata tovább folytatódott. Mivel végre-valahára lemondtak az ijesztő történetekről, viszont még mindig ragaszkodtak a kalandokhoz, gondoltam, megnézem, működik-e Aisha (a kedvenc algériai berber népmesém) ennél a korosztálynál. Működött. Teljesen le voltak nyűgözve; halálosan meglepődtem rajta, hogy egy pisszenés sem volt egész idő alatt, kivéve amikor a meséhez fűztek megjegyzéseket. Közben én is szorgosan tanultam tőlük; Aisháról sokat tudok ugyan, de keveset meséltem, így aztán nagyon figyeltem, mi az, ami tetszik nekik. A lányokat különösen lekötötte a sztori (nem csoda; önálló és határozott, világjáró főhősnőről van szó) de volt benne elég harc és kaland ahhoz, hogy a fiúk is csillogó szemekkel hallgassák. Az első pillanattól az utolsóig feszült figyelemmel követtek minden mozzanatot, és amikor a történet véget ért, még üldögéltek egy jó darabig csendben, míg felfogták, hogy vége van. Óra előtt kérdezték, hogy ezt is a kis könyvemből mesélem-e (abból a pici könyvből, ami mindig a nyakamban lóg, és osztatlan lelkesedés tárgyát képezi). Mondtam nekik, hogy ez a mese annyira új, hogy még nincs benne a könyvben. Óra után odajöttek hozzám figyelmeztetni, hogy mindenképpen írjam bele. Nem kellett több bizonyíték, hogy tetszett nekik a sztori...

Míg az osztály nagy része a könyvtárban kolbászolt, és a könyvtárosnőtől kért ajánlásokat, hogy mit kölcsönözzön ki, addig odajött hozzám az egyik kislány, aki eddig mindig nagyon csendes és félős volt, és megkérdezte, hogy ő is mesélhet-e. Odairányítottam kis mesemondómhoz, hogy dolgozzanak össze. Kíváncsi vagyok, hányan lesznek, mire visszajövök a jövő héten...

(És én még azt hittem, nekem kell majd bátorítani őket.)

Közben visszajelzés érkezett a hatodik osztályból is, ahol a hivatalos Halloweent tartottam a viking vérfarkasokkal és a halott holddal: az egyik anyuka írt a tanárnak, hogy a lánya hazament, és visszamesélte mindkét sztorit teljes részletességgel. Az anyuka tudni akarta, ki volt a mesemondó, és hogy fog-e még jönni az osztályba, és ha nem, akarna-e a lányával külön foglalkozni. Juhé.
(A visszamesélés egyébként, ha megfigyelitek, általános jelenség; minden gyerek szereti elmondani, mi volt az iskolában, és sorra hazaviszik a hallott történeteket. Az ötödik osztályban jártam úgy, hogy az egyik lány már hallotta Teig O'Kane meséjét a negyedikes húgától, mielőtt elmondta volna... de utólag hozzátette, hogy a hugi egészen máshogyan mesélte a sztorit...)

A mesemondók hajlandóak átesni a ló túloldalára; abbéli igyekezetükben, hogy bebizonyítsák, a mesemondás igenis való felnőtteknek, hajlamosak megfeledkezni róla, hogy a gyerekek is fontosak, vagy éppen alsóbbrendű műfajnak tekintik a gyerekeknek való mesélést. Sok osztálytársam eleve kijelenti, hogy gyerekeknek mesélni szükséges rossz. Én meg alig várom a holnapot...

Időről időre szerencsém van hozzájuk, és mindig felmerülnek bennem gondolatok; úgy döntöttem, ideje lenne leírni őket. Az alábbiakban leírtak nem irányulnak egyetlen konkrét rendezvény ellen sem; egyszerűen csak jelzem, mik a tapasztalataim.

1. Kíváncsi lennék, ki volt az az emeletes címeres b... személy, aki először kitalálta, hogy mesemondó versenyen mozgásért pontlevonás jár. (?!?!?!) Versenyek előtt több gyerek és szülő oda szokott jönni megkérdezni, szabad-e megmozdulni a színpadon, mert sok versenyen kiesés jár egy kézmozdulatért is. Ilyenkor visszanyelek egy-két keresetlen szót és azt válaszolom, felőlem fejre is állhat a gyerek, én csak plusz pontot adok érte (amióta láttam David Novak-ot fejen állva mesélni, ez szó szerint értendő). Ennek ellenére sok gyerek (nyilván megszokásból) még mindig a háta mögött összekulcsolt kezekkel mesél.
Kedves mesemondó gyerekek: mozogjatok! Ugráljatok, hadonásszatok, mutogassatok, üljetek le, álljatok fejre, bukfencezzetek! Legyetek gyerekek a színpadon, az istenért! Én tudom, hogy én megőrülnék, ha mozdulatlanul kéne mesélnem. És akinek ez nem tetszik, annak üljetek fel az asztalára. Vagy álljatok.

2. A népviselet csinos, de engem személy szerint teljesen hidegen hagy. Sőt, sok gyerek esetében egyenesen fura. Nem tartozik a magyarul meséléshez se a mellény, se a csizma, se a kalap akkora bóbitával, mint maga a gyerek. Nekem legalábbis nem, nem akkor ha látom hogy feszeng benne a kölyök, és nincs hozzászokva (talán, mert a hétköznapokban sose hord ilyet?). Tudjátok, mit szeretnék látni? Kissrácokat baseball sapkában és Pókemberes pólóban (Transformers, Batman, Star Wars, bánom is én), és lányokat farmerban vagy színes szoknyában. Úgy, ahogyan jól érzik magukat. Meséltem én már Fehérlófiát indiai kabátban, reneszánsz szoknyában, kockás nadrágban, farmerban-pólóban, miniszoknyában és magas sarkú csizmában; komolyan mondom, semmi különbség nem volt közöttük. Ha a gyerek élvezi a népviseletet és a beöltözést, csinálja; ha nem, tőlem nem fog plusz pontot kapni érte. Ennyi.

3. Talán némely ember számára az újdonság varázsával hat, de a tény az, hogy a mesevilág nem csak magyar népmesékből áll. Érdekes módon, ha a versenyen nem is kikötés, a legtöbb gyerek (mind) akkor is magyar mesével szokott jönni. Pedig olyan szívesen hallanék némi Ananszit, Kancsilt, trollokat, tündéreket, vagy bármit, amit nem hallottam már ötmilliószor... Tudjátok mit? Ha nálam akar plusz pontot kapni valaki, üssön fel egy külföldi mesegyűjteményt, és keressen valami újat!

4. Tovább mennék egy lépéssel: a mesevilág nem csak népmesékből áll, pont. Az egyik versenyen, ahol zsűriztem, volt egy kisfiú, aki egy "Hogyan neveljük a nővérünket" című kis szösszenetet adott elő, csillogó szemekkel és jó humorral. Előbb elhittem neki, hogy érdekli a téma, mint bármilyen pajzán magyar népmeséről. A zsűri egybehangzó véleménye az volt, hogy "ez nem mese". Ezzel az egyszerű tollvonással húzták át körülbelül ötszáz amerikai storyteller napi megélhetését. Aki úgy gondolja, a personal story nem sztori, az nem hallotta még Donald Davist mesélni... és nem tudja, mit veszít vele. Személy szerint elbírtam volna többet is a műfajból. Itt legalább látszott, hogy érti a kölök, miről beszél. Biztos neki is volt nővére.

5. Ezzel ellentétben csak remélni tudom, hogy sok kisiskolás még nem élte meg azokat a dolgokat, amikről mesél. Nem tudom, kinek az agyából pattant ki, hogy adjunk a gyerek szájába pajzán népmesét, de csúnyán meg kéne büntetni őket érte. Rengeteg ilyet hallani a versenyeken (általában ugyanazt a hármat), és ha attól még el is tekintünk, hogy szerintem a pajzán népmesék döntő többsége még csak nem is vicces, akkor sem illenek egy nyolcéveshez. A Stephen Lynch számért bezzeg leharapták az angolversenyen a gimisek fejét. Ehhez szóljatok hozzá. (Pedig még jól is énekeltek) Valaki magyarázza el nekem a különbséget...

6. Tájszólás. Gyönyörű, autentikus, hagyomány, jó hallgatni, bla bla bla. Ez mind igaz. De amíg a mesemondó gyerek energiájának kilencven százalékát az emészti fel, hogy helyesen tudja kiejteni azt, hogy "voút", addig nem várhatjuk el tőle, hogy élvezze is, amit csinál, vagy hogy beleélje magát a történetbe. Én úgy vagyok a tájszólással, hogy ha van, az remek, de ha nincs, nem kell erőltetni. A mesék, elvégre is (verseny, hobbi vagy foglalkozás) nem a kiejtésről szólnak, hanem a sztoriról és az előadásról, nem?... Nem?...
(Vagy akkor nevezzék szép kiejtés versenynek, és ne mesemondásnak)

7. Egyszer, csak a vicc kedvéért, megnéznék egy olyan versenyt, ahol a gyerekek a saját szavaikkal mesélnek, és nem szöveget tanulnak meg. Én továbbra is őszintén hiszem, hogy képesek rá. De ez már majdnem az utópia kategóriája...

Na, ennyi. Nyilvánvaló, hogy ezeket a tanácsokat csak akkor érdemes megfogadni, ha a zsűri az én személyemből áll; amíg tudjuk, hogy nyerni csak akkor lehet, ha betartjuk a jól bevált szabályokat, addig nem nagyon fog változni semmi. Gyerekkorom nagy részét úgy csináltam végig, hogy minden szavaló, mesemondó, prózamondó stb. versenyen én voltam a kakukktojás (az örök győztes meg a Mártonka levele). Nem is lett belőlem hasznos ember, csak nemzetközi mesemondó.

:)

Nem lehet összezárni fél tucat hivatásos mesemondót úgy, hogy előbb-utóbb ne kezdenék el összemérni az általuk képviselt kultúrák érdekesebb elemeit. Az én osztályom esetében ez halmozottan érvényes; ritkán hoz össze a sors és az egyetemi rendszer korban, vallási és etnikai hovatartozásban, szexuális beállítottságban és jellemben ennyire különböző embereket. Van köztünk katolikus, protestáns, mormon, zsidó, boszorkány, fekete, fehér, vörös, északi, déli, keleti, nyugati, külföldi, heteró, meleg, biszex, feminista, színész, zenész, teológus, tudós, kocka, pszichológus, táncos, húszas, harmincas, negyvenes, ötvenes, meg amit akartok, és mindez kilenc főben. Ennyi a tanszék állandó létszáma. Van persze még rajtunk kívül egy rakat visszatérő diák is, de ők a kötelező órákat már elvégezték.

A nagy változatosság ellenére meglepően sok közös is van bennünk. Például, mindenki jó fej. Tényleg. És mindenki szereti a meséket. Különben nem lenne itt. (Ezen felül mindenki Doctor Who rajongó is, de ez már más lapra tartozik, bár határozottan megnehezíti a tanár dolgát, amikor vissza akarja terelni a reggeli fecsegést a jungi pszichológia kavicsos medrébe.) Pont attól vagyunk jó csapat, hogy mindenki másmilyen.

Az eredeti témához visszakanyarodva: valahányszor külföldön járok, mindig megpróbálom felelősségteljes mesemondó (haha) módjára képviselni kicsiny hazánkat, és építeni az országimázst. Tekintve, hogy az utóbbi időben a nemzetközi média benyomása Magyarországról a vörös iszap, a médiatörvény és a norvég tömeggyilkos tengelye körül forgott (legalábbis amennyire a külföldiekkel való beszélgetésekből kiderült - de elég egyértelmű, jóval túl vagyunk már a "Hungary? Puskás!!!" korszakon) igyekszem olyasmikkel előrukkolni, ami más mesemondók számára hasznos lehet. A mese, mint tudjuk, nemzetközi valuta, és ha valamiből, hát abból nekünk jó sok van. Egy hivatásos mesemondó pedig semmit sem értékel többre mint egy vadonatúj, sohasem hallott népmesét. Sárkányokkal, tündérekkel, és mindenféle magyar egzotikummal. 

Ezért is lepődtem meg annyira, hogy mesemondói repertoárom legsikeresebb darabja az Agresszív Kismalac. 

Igazából egy kellemes esti borozás-beszélgetés során jutottunk el a mindenféle fura jelenségek és hiedelemlények témaköréig; végül is itt lakunk a nyugat-virginiai molyember tőszomszédságában, és az amerikaiak különösen harapnak a legendák állatvilágára. Először természetesen a rézf*szú bagollyal rukkoltam elő, ami minden ilyen beszélgetésben a legmagasabb lap, és viszi az egész paklit (különösen szabad fordításban). Miután az osztálytársaim befejezték a padlón fetrengve röhögést, és megrendelték maguknak az Internetről a vonatkozó pólókat és bögréket, áttértünk egyéb egzotikus magyar lényekre. Egy idő után a magyar rajzfilmek és mesék felé terelődött a szó; itt valamiért Mazsola és Tádé volt a legnépszerűbb (talán azért mert a hisztis zöld kismalac se pattan ki mindenki agyából csak úgy). A malacról aztán eszembe jutott az Agresszív Kismalac, és elszabadult a pokol. Már a néven is visított az egész társaság, és egybehangzó véleményét fejtette ki, hogy ezt nekik azonnal importálni kell; amikor aztán eljutottunk odáig, hogy lefordítsak nekik néhány viccet is, végérvényesen a sértő sertés rajongóivá váltak. Mivel még Halloween előtt voltunk, rögtön tervezni is kezdtek egy Kismalac jelmezt, csak hogy leüvölthessék mindenki fejét, aki szembejön velük az utcán; általánosságban véve élvezték a vicc műfaj koncepcióját, mely szerint tök mindegy, milyen állatka mond neked mit, mindig üvöltés a dolog vége.

Előre érzem, hogy bele kell majd építenem a kismalacot a mesemondó repertoáromba. A bagollyal kapcsolatban még nem vagyok biztos, lehet, hogy egy amerikai iskolából kidobnának érte...

Avagy mit és hogyan meséljünk tinédzsereknek

A mai feladatom az volt, hogy tündérmeséket meséljek tizenhét éves srácoknak. Kihívás? Naná. Először is, mert Disney-hez vannak szokva (bár ezt kínvallatás alatt se vallanák be), másodszor pedig, mert a gimnazista korosztály fiai genetikailag kódolva vannak rá, hogy ellenszenvvel viseltessenek bármi iránt, amiben a 'tündér' szó szerepel. Egyszerűen nem kúl.

Ismét a tananyaghoz kellett kapcsolódnom: a tizedik évfolyam aktuális témája a tündérmese, azon belül is az 'eredeti verziók' - főleg Grimm, de leginkább minden, ami nem Disney. Nagyon támogatom, hogy minden gimiben legyen ilyen. A tanárnő ugyanaz, aki pár héttel ezelőtt a horror és krimi tanegységet tanította nekik; szeretem a nőt, a klasszikus, kicsit szétszórt, ám nagyon lelkes irodalomtanár, akit még a tinédzserek is szeretnek, ha nem ismerik el, akkor is.

(Lábjegyzet: egy amerikai középiskoláról van szó, ahová rendszeresen járok mesét mondani, bővebb részletek a korábbi fellépésekről itt olvashatók)

Mivel tudtam, hogy egyszerű tündérmesékkel nem úszom meg a dolgot, alternatív megoldással készültem. Az óra első felében Rhodópisz történetét meséltem el, ami a Hamupipőke-történet egyik legrégebbi ismert formája, még az ógörög időkből. Úgy is ismert, mint "az egyiptomi Hamupipőke", ami azonban sántít, mert Rhodópisz egyáltalán nem egyiptomi, ellenben nem is görög, hanem thrák, és rabszolga. A mesét néhány sorból remekül ki lehet színezni; először is, mert a lány ugyanabban a háztartásban volt rabszolga, mint Aesopus (amit én külön szeretek a sztoriban), másodszor, mert egy csomó mindent meg lehet tanítani a kölyköknek a görög történelemről, a rabszolgaságról (ami az amerikai oktatásban amúgy is állandó téma), Egyiptomról, és ha úgy hozza az ember kedve, akár a hetérákról is. Mert hogy Rhodópisz, a későbbi korok Hamupipőkéje, akinek csinos kis szandálját a fáraó ölébe pottyantotta a szerencse, bizony hivatásos örömlány volt, a legdrágább fajtából. Hamuban turkálás helyett férfiakat szórakoztatott. Ezzel aztán lehet beszélgetést indítani...

Másodjára, mert még egy jó fél óra hátra volt, elmeséltem a csoportnak Zál és Rúdábé történetét, ami a szívem csücske, és pont passzolt is a témához. A toronyból haját leengedő perzsa hercegkisasszony Rapunzel egyik legrégebbi ismert megtestesülése; a fehér hajú perzsa herceg pedig, aki végül mégsem a copfon mászik fel, a legmenőbb hős, akivel a gimiben előrukkolhat az ember. Az a két lány, aki megbújt az osztály sarkában, tócsává olvadt a pad alatt; a srácok pedig értékelték a sziklamászást, a sárkányt, az átkot, és gyakorlatilag minden mást (talán a herceget is). 

Mindkét történetet meséltem már korábban is, de nem sokszor; ritkán adódik rájuk alkalom, mert egyik sem gyerekeknek való. A tinédzsereket azonban mindkettő pont telibe találta; a második után élénk beszélgetés indult róla, milyenek is voltak az eredeti mesék, így aztán kénytelen (hehe) voltam előrukkolni a Nap, Hold, Talia című sztorival, ami nem más, mint a Csipkerózsika cenzúrázatlan olasz verziója a tizenhetedik századból (ahol a herceg nem tudja felébreszteni a hölgyet, hiába próbálkozik, ellenben az alvó Rózsika kilenc hónappal később meglepetésszerűen ikreket szül, és erre aztán rögtön fel is ébred). Ezek után hosszasan (10 percig) beszélgettünk a középkori életkörülményekről, a házasság előtti terhességről a mesékben (Rapunzel példájára), a békahercegről, akit eredetileg falhoz vágni kell és nem megcsókolni, és végül a női pápáról, aki nem tudom, hogyan került szóba, de egyszer csak ott volt. (Gondolom, ezt mondták anno a bíborosok is)

Jó hangulatban zárult az óra; a tanár legalább annyira fel volt villanyozva, mint a diákok. Azt hiszem, megtartom a műsort a későbbiekre. Sohasem lehet tudni, mikor kell megint tündérmeséket mondanom egy rakat tinédzser srácnak...

 ... általában ebben a sorrendben.

1. "Az mit jelent, hogy mesemondó?"

A mesemondó olyan személy, aki (dobpergés, dobpergés) meséket mond. Jelen sorok írója szereti magát a hangzatos "hivatásos nemzetközi mesemondó" címmel illetni. Hivatásos, mert ez a főállásom (már amikor épp nem vagyok egyetemista); nemzetközi, mert három nyelven mondok meséket, határon innen és túl. Részletek a honlapomon olvashatók, azok számára, akiket érdekel.

2. Ebből meg lehet élni?

Tesztelés alatt. De van, akinek sikerül. Legalábbis azt mesélik.

3. Hogyan lesz valakiből mesemondó?

Mesterdiplomát szerez az East Tennessee State University Storytelling (Mesemondás) szakán. Vagy csak egyszerűen úgy dönt, hogy mától az. Én a biztonság kedvéért mindkettőt kipróbáltam. Nem ebben a sorrendben.

4. És milyen meséket mondasz?

Elsősorban hagyományos történetekben utazom; népmeséket, legendákat, mítoszokat, történelmi anekdotákat és hasonlókat mesélek a világ minden tájáról. Újabban kezd kiegészülni a repertoárom városi legendákkal, családi történetekkel és személyes sztorikkal is. (Volt szobatársak, reszkessetek)

5. Honnan szerzed a meséket?

Könyvekből, az Internetről, és más mesemondóktól. Leginkább a három kombinációjából. Egy-egy történet kulisszái mögött szorgos bölcsész kutatómunka és nem kevés könyvtári turkálás zajlik. Ha valamit, hát ezt megtanulja az ember az egyetemen. (Papíron régész vagyok, néha kilóg a lapát a mesemondó kabát alól)

6. Hány mesét tudsz?

Erre van egy hosszú válasz és egy rövid válasz. Rövid válasz: nagyon sokat. Hosszú válasz: a hagyományos mesék motívumokból és modulokból épülnek fel, amikből szorgos olvasással egy egész kupacot össze kell gyűjteni; innentől csak gyakorlat és fantázia kérdése, hogy hány sztorit hoz ki belőlük az ember. Az biztos, hogy ugyanazt a mesét nem mondom el kétszer ugyanúgy (Mint ahogy ezt a bemutatkozást se voltam képes normális ember módjára ide kopipésztelni a négy másik blogomról)

7. Könyvből olvasol?

NEM!!!!! (Minden mesemondóban rejlik egy Agresszív Kismalac ami bizonyos kulcsszavakra pitbull módjára tör elő). Fejből mesélek.

8. Kinek mesélsz?

Iskolákban zsizsik gyerekeknek és tinédzsereknek, akik nagyon határozottan nem gyerekek. Könyvtárakban lelkes kicsiknek, hiperaktív totyogósoknak és mosolygós könyvtárosoknak. Múzeumokban műértő felnőtteknek. Fesztiválokon babakocsiknak, söröző apukáknak és hangtechnikus srácoknak. Mesemondó fesztiválokon meserajongó közönségeknek. Mesemondó konferenciákon profi mesemondóknak. Külföldön érdeklődve figyelő külföldieknek. Órán a professzornak és az osztálytársaknak. Röviden és tömören: bárkinek, akinek van ideje egy mesére.

9. Miééééért?

Anonim Mesemondók Egylete: Az az igazság, hogy aki egyszer mondott már mesét csillogó szemű, lelkes közönségnek, az nagy eséllyel örökre rajta marad az anyagon. Ha tizennégy éves korodban elhatároztad, hogy bárd leszel, és huszonkét éves korodban hivatásos mesemondóvá váltál, akkor már nincs visszaút. Egyszerűen túl jó élmény mesét mondani ahhoz, hogy abbahagyjam. Minden percét élvezem. Na jó, majdnem mindet. Az adóbevallás egy szívás. De hát az minden munkánál az. (Fogadok, hogy valahol egy egyetemen vagy főiskolán a "hogyan adózik egy nemzetközi mesemondó?" bónusz vizsgakérdéssel rostálják a leendő APEHeseket...)

10. Mi a fenét keresel Amerikában?

Ahogy már fentebb említettem, diplomát szerzek mesemondásból (jobban mondva storytellingből) És közben nem mellesleg terjesztem a magyar népmeséket és a magyar kultúrát. Eddig Agresszív Kismalac vitte el a pálmát, de a rézf**ú bagoly erős második. Csaba királyfival holtversenyben.

Éééés akkor most mi van?!

Blogolás, az van. Úgy gondolom, a mesemondást mint modern műfajt nem lehet elég sok emberhez eljuttatni. Így aztán visszaeső grafomán módjára szorgosan fogok irkálni mesékről, mesemondásról, mesemondókról, és arról, hogyan telik egy vándor mesemondó élete a 21. században. Íme.